Az Access nem találja fel a spanyolviaszt, nem mondja semmire, hogy ez a kizárólagos, a jó, de ugyanígy nem mondja semmire, hogy rossz. Egyszerűen csak felteszi a kérdést: jó ez nekem, amiben vagyok? Azt pedig mindannyian tudjuk, ha kérdezünk, akkor nyitunk egy ajtót, ablakot, macskabejárót az Univerzumnak, hogy megmutassa, hogy mire vonatkozik a kérdésünk, hogy mit tud-tudunk ezzel teremteni. Az Access a kérdésben létezik, nem ad választ, arra bátorít, hogy tedd fel a kérdésedet. Persze, minél precízebben teszed azt, annál „kézzelfoghatóbban” mutatkozik meg a lehetőség, a bejárható út, vagy az, amire a kérdés vonatkozott.
A másik, hogy szinte kivétel nélkül mások valóságát, létezését éljük a sajátunk helyett. Mást sem teszünk, mint vagy próbálunk megfelelni mások elvárásainak, vagy bírálunk másokat illetve, hogy mit tesznek. Ez is nyilvánvaló, hogy nem tesz túl jót, hiszen csodálatosan bezáródhatunk a saját ítéleteink, előítéleteink csapdájába, illetve, ha mások kívánságainak, fantáziáinak, elvárásainak teszünk eleget, akkor sem túl nagy a mozgásterünk. Mibe kerülne leszokni az ítélkezésről, abbahagyni ezeket a „szokásainkat”? Lehet, hogy nem kéne rettegni attól, hogy nem fognak akkor szeretni? Hogy magányosak leszünk? Ha ítélkezünk, a kapcsolataink nagy valószínűség szerint szintén nem lesznek valóságosak. Amúgy elég csak arra gondolni, hogy közülünk hányan küzdenek még mindig azzal, hogy vagy azt az életet éljék, amit a szüleik „elterveztek” nekik, vagy hányan próbálják még mindig bebizonyítani a szüleiknek (még ha nem is közvetlenül nekik), hogy igenis tehetségesek, jók, szerethetőek.
Azt Ti is és én is tudjuk, hogy nincs belőlünk több. Egyedülálló ÉS egyetemes lények vagyunk. Ha kérünk, akkor az univerzum ad. Mindannyiunknak van egy saját élete, mi lenne, ha azt kezdenénk élni?
